Natan Saranszkij beszéde a Hetek Közéleti Klubban

Szabad embernek lenni

Zsidó identitása erőt adott, hogy más elnyomottak ügyéért is harcoljon - mondta az egykori Szovjetunióban ellenzékiként, másként gondolkodóként folytatott küzdelmére emlékezve Natan Saranszkij világhírű emberi jogi aktivista a Szent Pál Akadémián tartott előadásában. „A népemhez tartozás tudata segített, hogy kitartsak, ne kössek kompromisszumot, és a KGB ne tudjon megtörni" - mondta Natan Saranszkij a Hetek Közéleti Klub őszi évadnyitó, könyvbemutató rendezvényén többezres közönsége előtt A demokrácia védelmében - a szabadság erejével a zsarnokság és terror ellen című előadásában.

Kedves Barátaim!

Köszönöm szépen ezt a nagyon megindító fogadtatást. Gondolkodtam, mivel kezdjem az előadást, de az a két héber nyelvű dal, amit az előbb hallhattunk, és amelyeket annak idején a börtönben is sokat énekeltem, segített. Az első szövege egy 200 évvel ezelőtt élt haszid rabbitól származik, és arról szól, hogy a világ egy nagyon keskeny híd, de a legfontosabb, hogy az ember soha ne féljen. Persze felmerül a kérdés, hogyan lehetséges nem félni a sok rossztól, ami az emberre leselkedik a világban. A választ a következő dalban kapjuk meg Dávidtól, aki azt mondja a zsoltárban: "Íme, mily jó és gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak."

És valóban, miközben a magánzárkában egyedül a sötétben énekeltem ezeket a dalokat, úgy éreztem, hogy jóindulatú, kedves barátaim ott vannak körülöttem, és ez adott erőt, hogy tényleg ne féljek senkitől. Ám ez a két dolog, a népemmel való szolidaritás és a saját szabadságom kérdése nem születésemtől kezdve kapcsolódott össze bennem. Az egykori Szovjetunióban születtem, és sokáig tipikus asszimilált szovjet zsidó voltam. Ez többek között azt jelentette, hogy miközben egy olyan ukrajnai nagyvárosban éltem, ahol sok tízezer zsidó élt rajtam kívül, akik közül sokakat jól ismertem, azonban a népem múltjáról, ünnepeiről, történelméről és sok másról szinte fogalmam sem volt. Amikor megszülettem, a nagyapám azt szerette volna, hogy az ő apja után Nátánnak nevezzenek el, de a szovjet birodalomban ez nagyon veszélyes lett volna azokban az időkben, ezért végül is Anatolijnak neveztek el.

Bár csupán néhány évvel a holokauszt után születtem, és olyan helyen nőttem fel, ahol pár évvel azelőtt sok százezer zsidót, - köztük a családunk tagjait - gyilkoltak meg, szinte semmit sem tudtunk a holokausztról. Ez volt a szovjet rezsim hivatalos politikája: megfosztották az embereket különböző identitásuktól, vallásuktól és lojalitásuktól, hogy kizárólag a kommunista kormány iránti lojalitásuk maradjon fenn.

Ugyanakkor nem hagyták, hogy megfeledkezzünk róla, hogy zsidók vagyunk: a szüleink személyi igazolványába az etnikai azonosítóhoz bejegyezték: zsidó. És ez sokféle hátrányos megkülönböztetéssel, diszkriminációval járt. Ebben a világban semmiféle pozitív következménnyel nem járhatott, ha valaki zsidó volt. Kizárólag negatívumai voltak, ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy a szülők egyik legfőbb vágya az volt, hogy a gyerekeik személyi igazolványában átírathassák a zsidó szót: oroszra, ukránra, örményre, bármire. A lényeg, hogy a zsidó szó tűnjön el, mert az csakis negatív következményekkel járt.

És mindezzel együtt - természetesen, mint minden más szovjet állampolgár - a szabadságtól is meg voltunk fosztva. Egészen kicsi korunktól arra szoktattak, hogy csak azt szabad gondolni, írni, olvasni, amit a hivatalos politika jóváhagy. Csakhamar én is olyan lettem, mint a legtöbb szovjet blokkban élő, kettős gondolkodású ember, aki tudja, hogy van egy igazság, amiről a családban beszélhetünk, és van egy hivatalos igazság, ami a külvilágnak szól...

Fotó: Vadász Gábor

A teljes cikk a www.hetek.hu-n olvasható!